Foreword

Megálltam a hófehér ajtó előtt, majd szép lassan lenyomtam a kilincset. Gyomorgörccsel léptem át a küszöböt, ha jobban belegondolok érthető a 'félelmem', hiszen két év kihagyás után újra itthon vagyok. Nem tudom, hogy kihagyásnak nevezhető-e az, hogy elraboltak majd két év elteltével sikerült megszöknöm. Elhessegettem a rossz gondolataimat, s beléptem az ajtón. A nappali úgy fogadott, ahogyan itt hagytam. Elsétáltam a szekrény előtt, megakadt a szemem néhány lefordított képen. Remegő kézzel felemeltem az egyiket, magam felé fordítottam, legszívesebben sírni tudtam volna. Én voltam a képeken, amit hanyagul fejjel lefelé néztek. Az egyik képet nem tudtam elengedni, négy éves voltam amikor készült. Hova lett az a lány aki a képen szerepel? Miért nem lehetek most ugyanaz? Kezemben a fényképpel felsétáltam az emeletre, majd a szobám felé vettem az irányt. A falon minden képem le volt szedve. Erős fájdalmat éreztem legbelül. Szenvedtem a fájdalomtól. A szüleim ilyen könnyen lemondtak rólam. A szobám ajtaja résnyire volt nyitva, egyik kezemmel belöktem az ajtót. Körbenéztem, majd megfordultam. Anya az ajtóban állt, várta, hogy megszólalok.

-Hol vannak a cuccaim?

-A szekrényben néhány dobozban.

Eldobozolták az emlékem és a szekrény mélyére rejtették, majd karácsonykor előkerül nosztalgiázni vagy mi? Mintha nem is léteztem volna. Lemondtak rólam két évvel ezelőtt. 

-Magamra hagynál?-ültem le az ágyamra, anyának háttal.

-Biztos vagy benn?

-Igen!-nem hagytam, hogy befejezze. Két év után most voltam tényleg egyedül. Az egy dolog amiben kapaszkodtam, ami nem hagyta, hogy végleg szétessek, azok a szüleim voltak. Most, hogy újra itthon vagyok, lehet felesleges volt. Hisz ők elfelejtettek, nekem is ezt kellett volna. Anya elhagyta a szobámat. Kinyitottam a szekrényemet, amiből rögtön a pomponjaim estek ki. Mielőtt elraboltak volna pomponlány voltam. Mindig is szerettem az lenni, imádtam a football meccseket, a versenyeket, a csapatot. A legfelül lévő dobozt kiemeltem, majd az ágyra helyeztem, felnyitottam. Egy arany érem volt a cuccok legtetején, amit általánosban nyertem. Visszagondolni, hogy milyen boldogan éltem a múltban, és most a jelenben hánykolódok. Nem találom a helyem mióta..mióta..elraboltak. A szekrény legalján megláttam néhány nagyobb lapot, kihúztam a dobozok alól, majd jobban szemügyre vettem. A legelső lapra a következő volt írva: Talán. Az emlék annyira friss volt számomra, ahogy megláttam a papírokat, mintha tegnap történt volna. Emlékszem, hogy velünk szembe lakott/lakik egy srác aki egy jó barátom volt. Az ablakunk egymással szembe nézett, nagy általánosságban úgy beszélgettünk, hogy papírra leírtuk és nekinyomtuk az ablaknak. Az emlékek hatására nyomást éreztem a fejemben, elejtettem a kezemben lévő érmet a földre. Lehajoltam érte, majd az ágy alá nézve megláttam egy cipős dobozt. Hagytam az érmet a doboz után nyúltam, felültem vele az ágyra. A tetejére nagy betűkkel az előbb említett szó volt írva: Talán! Tudtam, hogy ki hagyta itt mikor, eltűntem mint a köd. Felnyitottam a tetejét, megannyi boríték fogadott. Leemeltem a felsőt, aminek a következő 'címet' adta: Olvasd el mikor hazaértél! Otthagytam minden előrángatott cuccot, az első borítékkal indultam a fürdőszoba irányában. Kiengedtem egy nagy kád forró vizet. Levettem a ruháimat, a karom és úgy az egész testem, na meg a lelkem ramaty állapotban volt. Nehéz visszagondolni arra, hogy mikre kényszerített mikor még a fogságában voltam. Mindig azt akarta, hogy ártsak magamnak, és sajnos meg is tettem. természetesen volt olyan is, mikor ő volt az aki bántott. A hátamon a sebek ezt igazolják. Belemerültem a kádba, s kezem ügyébe vettem a levelet. Feltéptem a leragasztott részt, szétnyitottam a levelet. Az első néhány sort sikerült elolvasnom, amíg nem öntötte el a szemeimet, Amasonas mennyiségű könny. 
Kedves Allison!
Mikor ezt olvasod, azt azt jelenti, hogy itthon vagy biztonságban. Talán. Talán egyszer megértem és talán egyszer megbékélek azzal a tudattal, hogy miért kellett ezt tenned. Itt hagytál, egyes egyedül.